"Csak semmi sport"- Winston Churchill (egykori Brit miniszterelnök)

Hogy kerül ide ez az idézet, kérdezhetné a kedves olvasó. Hiszen ennek az írásnak az Erőmű-Taksony NB III-as labdarúgó mérkőzésről kéne szólnia. Arról, hogy két fordulóval a vége előtt csapatunk már matematikailag is biztosította helyét az osztályban, ami a borzalmas ősz után kisebb csoda. De most másról kell szólnunk. Nem, nem állítjuk, hogy itt játsszák a legszebb focit a világon, azt sem, hogy Ronaldinho utódok üldözik a bőrfocit, de azért mégiscsak sportról, sporteseményről van szó. Hogy akkor mégis miért idézzük az egykori nagy tekintélyű államférfit? Nos, amiért teljesen helyénvaló az idézet, azt egy szomorú aktualitás adja. A holnap délelőtt 11 órakor kezdődő mérkőzés, valószínűleg az utolsó NB III-as mérkőzés a Budafoki úti sporttelep történelmében.

"Csak semmi sport"-lehetne a legújabb kori Magyarország mottója is. Hiszen sehol a világon, egyetlen országban (de talán összesen sem) szűnt meg annyi focipálya, mint szerény kis hazánkban az úgynevezett rendszerváltás óta. Önnös üzleti érdekeken alapulva, ügyeskedők jöttek, majd távoztak meggazdagodva, és lett a pályákból benzinkút, ilyen pláza, olyan gyorsétterem, irodaház és még ki tudja mi minden. Leírták már ezt sok helyen, nálam okosabbak is. Természetesen egyszerűbb évről-évre ezer milliárdokat költeni egészségügyre, mint sportpályákat, focipályákat, uszodákat építve egy egészségesebb nemzetet építeni, nevelni. Minden talpalatnyi zöldterület üzletté válik, maholnap nincs hová kimenni focizni, biciklizni, vagy csak egy jóizűt futni. Amiről hosszú évek óta csak halkan mertünk beszélni, az most megvalósulni látszik. Suttogtuk hol halkan, hol hangosabban, hogy kitelt az időnk, költöznünk kell a pályánkról. A kétezres évek legsikeresebb budapesti amatőr focicsapata a végnapjaihoz közelít. Szabad Föld kupa győzelemmel, két Budapest I. osztályban elért bajnoki címmel, szintén két Budapest kupa győzelemmel és rengeteg emlékezetes meccsel a háta mögött, most magára maradt. A pálya (vagy inkább egy értékes telek), része a Kopaszi-gáton épülő grandiózus beruházásnak, és emigyen az itt sportoló amatőr focisták és több ifjúsági illetve serdülőcsapat mehet amerre lát. A sporttelep csakúgy mint néhány éve, a tőszomszédságunkban álló Magyar Kábel és Kelenföldi Goldberger pálya, előbb az enyészeté, majd egy befektetésé lesz. Mi lehet a megoldás? Úgynevezett gyári csapat lévén az önkormányzat szinte soha nem foglalkozott velünk, így onnan nem várhatunk segítséget. Hallani fúziókról, pesti és vidéki csapatokkal egyaránt, ami akár megoldás is lehet, de éppen a lényeg veszik el. Ez pedig az, hogy ügyes trükökkel, az aktuális, ám gyenge lábakon álló jogszabályokat kijátszva, újabb pálya szűnhet meg mindenféle következmények nélkül Budapesten. Ehhez pedig minden illetékes csak statisztál. Mi pedig csak sírunk, sírdogálunk...

Ettől függetlenül holnap bajnoki mérkőzést bonyolítanak a Budafoki úton, 11 órától, ahol még egyértelműen a labdáé és a játékosoké a főszerep. Bentmaradásunktól függetlenül győzelemmel kell búcsúztatni oly sok csatát megért pályánkat, hiszen Székely Éva, az 1952-es helsinki olimpia bajnoka óta tudjuk: Sírni csak a győztesnek szabad...

Sz.L.

(a szerző a Bp. Erőmű labdarúgó csapatának játékosa, volt Magyar Kábel játékos)